A társtalálásról

„Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.”
(Seneca)
Hosszú ideig éltem egyedül a férjem halála után, mire nem kis barátnői nyomásra elkezdtem társkeresőzni. Életem egyik legvidámabb időszaka volt. De tényleg! Olyan emberekkel találkoztam, olyan sztorikba csöppentem, hogy volt olyan reggel, hogy alig tudtam dolgozni indulni a nevetéstől. Persze voltak könnyek is, felesleges ragaszkodások, átverések. Ma már némelyik esetem számomra is érthetetlen, de akkor az volt a valóságom.
Úgy kezdtem bele a keresésbe, hogy csak azzal foglalkoztam én megfelelek-e, én elég vagyok-e. Nem vettem figyelembe, hogy én mit szeretnék, én mire vágyom, nekem mi az elképzelésem egy párkapcsolatról. A próbálkozásaim arra voltak jók, hogy hamar megmutatta, mit nem akarok. Ezekután már könnyebb volt ráébredni, hogy mit szeretnék, úgy igazán, valójában. Bárki bármit mond, azt gondolom, hogy nagy önismereti kurzus is a társkeresőzés, sokmindent megtudsz magadról.
Amikor már a saját igényeiddel tisztában vagy, játszi könnyedséggel tudni fogod egy randin, hogy érdemes-e tovább próbálkozni, vagy reménytelen a helyzet.
Szóval, én azt javaslom, hogy a sikeres pártaláláshoz elsősorban magadnál kezd a vizsgálódást, mert amikor a saját házad táján világos a kép, akkor már könnyebben csatlakozol a megfelelő partnerhez.
Hála Évinek, hála Zsófinak, hogy belekezdtem.